Hogyan dobtam ki 465 felesleges dolgot az otthonomból és az életemből? Így.

Január elején szembejött velem a Netflixen egy alig egyórás dokumentumfilm, a Minimalisták – A kevesebb most több címmel. A mai társadalom fogyasztói lázban ég, csak gyűjtjük a cuccokat, tárgyakat az otthonunkba, és egyre többet és többet akarunk belőle. A film és a minimalizmus maga pont erről szól. Vagyis arról, hogy hogyan tehetünk ez ellen. 

A filmről röviden: Két amerikai fiatalember kiskoruk óta jóbarátok. Együtt dolgoztak, együtt érték el az Európában csak „amerikai álomnak” nevezett életet – nagy ház, nagy autó, sok-sok tárgy. Aztán egyszer csak kiégtek. Rájöttek, hogy semmi mást nem csináltak addig, csak a pénzt hajtották és az azon megvehető dolgokat. Majd találkoztak a minimalizmussal. Egyikük úgy kezdte, hogy minden nap megvált valamitől, ami az övé volt, majd minden egyes nap eggyel több dolog ment a kukába vagy kapott új életet valahol máshol. Semmi olyan nem került ki az otthonából, amit szeretett vagy használt, ám így is hatalmas kupac gyűlt össze a kidobásra vagy eladományozásra váró tárgyakból. És ami a lényeg: ahogy nőtt a halom, hősünk úgy érezte magát egyre és egyre jobban.

Hát így indult az én sztorim is, ezzel a dokumentumfilmmel.

Először is, tegyük tisztába a minimalizmus fogalmát! Sokan azt gondolják, hogy a minimalizmus egyenlő a rideg, színtelen otthonnal. Pedig nagyobbat nem is tévedhetnének. A minimalizmus az egyszerűséget hirdeti. Lényege, hogy teret adjunk azoknak a dolgoknak az életünkben, amik igazán fontosak számunkra, és ami pedig nem ilyen, azt száműzzük. A minimalizmus egy életszemlélet, ahol nem adunk hatalmas jelentőséget a tárgyainknak és nem ragaszkodunk hozzájuk minden áron. És ami még nagyon fontos, hogy rájöjjünk arra, a kevesebb tárgy nem egyenlő a kisebb boldogsággal.

Az én történetem a minimaizmussal 2021. január 10-én indult. Csináltam egy Facebook-eseményt Kacatmentesítő kihívás címmel, így – mivel minden nap posztolni akartam az aktuális napi képet – bebiztosítottam magam arról, hogy biztosan vegyem az akadályokat. A lényeg, hogy minden nap megváltam valamitől, és mindig a nap sorszámának megfelelő számú tárgytól. Így az első nap egy, a második nap kettő, a harmadik nap három dolog került ki az életemből és így tovább. Ez azt jelenti, hogy harminc nap alatt összesen 465 (!) tárggyal lett kevesebb a lakásomban. Elsőre soknak tűnt, nem voltam biztos benne, hogy menni fog, de megdöbbentő volt az eredmény. 

A kezdetek: 1. nap – 1 tárgy. Egy csíkos sálra esett a választásom, ami emlékeim szerint összesen egyszer volt rajtam. Kinyitottam egy fiókot és megláttam. Nem dobtam ki. Elajándékoztam, és új életet kezdett egy Down-kóros lánynál, akinek a rózsaszín a kedvenc színe. Az első tíz napban olyan dolgoktól váltam meg, amik a kezem ügyébe akadtak. Volt minden: törött esernyő, szakadt kábelek, sálak, sapka, üres flakonok és üvegek, törött kép, kifogyott tollak. Ez mind olyan dolog, ami a szemem előtt volt és csak őrizgettem. Már ezután éreztem, hogy sokkal jobban vagyok. És itt még csak 55 volt a szám.

A második tíz napban már kinyitottam a szekrényeket is a szobámban. Így került elő rengeteg karácsonyi dísz, amiket a színük miatt már egyáltalán nem használok, sok-sok kézműveskedéshez használatos alapanyag, amik már régóta nem valók semmire. Szakadt ékszerek, páratlan fülbevalók (amiktől megmondom őszintén, nem volt könnyű megválni, mert volt köztük pár olyan, ami valamilyen emléket idézett fel), üres illóolajos üvegek, matricák, filcek, tollak. Majd jött a fürdőszoba, ahonnan lejárt krémek, hajcsavarók, üres flakonok és sminkes cuccok kerültek a kukába. A huszadik nap végén a darabszám 210 volt.

Itt már éreztem, hogy van bennem lendület és megéri ezt megcsinálni, hiszen láthatóan egyre nagyobb volt a rend. A lakásban is és bennem is.

A harmadik tíz nap elején ismét az ékszerek kiiktatása volt a cél. Egyébként sem vagyok olyan, aki telepakolja magát ezekkel, és itt nem egy olyan ékszer volt, amit soha nem is hordtam. Csak volt, mert jó az, ha van. Hát nem. Aztán szépen elérkeztem a ruhákig is. Akik ismernek, tudják, hogy rengeteg ruhám van. Tényleg. Valószínűleg, ha két hónapig nem mosnék, akkor is minden nap más lenne az outfitem. :D Itt meg kell említenem, hogy úgy van ennyi ruha a szekrényeimben, hogy a múlt év augusztusában volt egy nagy költözésem. Emiatt akkor nyolc zsák (!) ruha került vagy a szemétbe vagy rászorulókhoz. És még így is volt mit kidobni. És valószínűleg lesz is még. Őrizgettem például olyan szoknyát, amit még az anyukámtól örököltem, más sokszor meg kellett varrni, de egyszerűen nem tudtam kidobni. Most ettől is megváltam, mert nem tárgyakkal emlékezem. Az utolsó napokban a konyha is sorra került, ahol például a teákat bedobáltam egy nagy, mutatós edénybe, így megválhattam a dobozaiktól. A zacskók egy részének tartalma átkerült üres üvegekbe, szebb is és jobb is, illetve kidobtam egy csomó lejárt fűszert és alapanyagot és törött eszközöket. Ezen kívül feltúrtam még az iratos dobozokat, amikből körülbelül 5 kiló papír dobtam ki: régi heti tervezők, versenykiírások, ezeréves szerződések, amiket már nem kell megőrizni. A harmincadik nap végére 465 dologtól váltam meg, ami felemelő érzés és egyben megdöbbentő.

Őszintén szólva, büszke vagyok, hogy sikerült teljesíteni ezt a kihívást. Tudatos embernek tartottam magam az utóbbi évek önismeretei munkájának köszönhetően, de rájöttem, hogy ezzel a ragaszkodás és elengedés témával még mindig kell dolgozni, ez az egy hónap pedig nagyon nagy löketet adott ehhez és úgy érzem, sokkal könnyebben tudok elengedni tárgyakat, dolgokat, mert nem azoktól leszek több és jobb. A tapasztalat, hogy mennyi-mennyi olyan tárgy van körülöttünk, aminek gyakorlatilag semmilyen célja nincs, teljesen más megvilágításba helyezte az életet. Arról nem is beszélve, hogy sokszor a tárgyainkkal tartjuk magunkat a múltban. Alapvetően ezzel nincs is probléma, ha nincs benne sajnálkozás. Sokan vannak úgy, hogy megőriznek bizonyos tárgyakat az életükben, mert valakitől kapták, de hasznát már nem veszik semmilyen téren, vagy azzal, hogy ’majd jó lesz még valamire’. De ugye tudjuk, hogy az esetek 99 százalékában soha többet nem fogjuk ezeket használni?

A 30 nap ugyan letelt február 8-án, de ezek után is biztosan meg fogok válni azoktól a dolgoktól, amikre egyáltalán nincs szükségem. Gondolkodás nélkül fogom tudni azt mondani, hogy ez vagy az már nem kell. Ezalatt az idő alatt nem csak a lakásom lett rendezettebb, hanem a gondolataim és a lelkem is. Az egyik következik a másikból. Rájöttem, hogy nem a tárgyak mennyiségétől, hanem a nem az árát jelző minőségétől fogom magam jól érezni. Hanem attól, hogy mit adnak a lelkemnek.

„Az egyszerűség arany középút a túl sok és a túl kevés között.”