Arra ébredt, hogy kopognak az esőcseppek a redőnyön. Halvány fény szűrődött be szobába – még sötét van. Hiába próbált, nem tudott újra álomba merülni.

Még egy esős nap, pedig milyen jó lett volna átaludni. De a feladat nem vár, az élet nem áll meg. Kimászott az ágyból, kisétált a fürdőszobába és ahogy mostanában minden reggel, csak egy pillantást vetett az arcára, hogy ne kelljen a kelleténél tovább a tükörbe néznie. Háborúzott. De csak belül. Nem a világgal, magával. Egyszer így érzett, egyszer úgy. Egyszer fent, egyszer lent.

A „lent” állapoton pedig nem segített az ablakon túli szürkeség. De majd ez is elmúlik, a nap is kisüt, és az élet is visszaköltözik belé és a világába. Hogy a szürke sokezer árnyalatát felváltja majd milliónyi szín. 

Tudta, hogy saját világának színezését valahol magánál kell kezdenie, de már olyan régóta voltak szürkék a dolgok (maximum fekete-fehérek), hogy nem tudta, hol kezdje. Végül megakadt a szeme egy polcon, amiről színes lapok kandikáltak ki. Levette a lapokat és hajtogatni kezdett.

Csónakokat. Mindig is imádta a vizet, a csónakokat, a hajókat, kiskora óta a Balaton partján érezte magát igazán otthon és békében. Csak készültek a csónakok – ő pedig mosollyal az arcán hajtogatott, mert volt egy terve erre a napra.

Amint elkészült, gondosan becsomagolta a hajókat, felöltözött és szivárványszínű esernyőjével együtt nekiindult a szürkeségnek. És csak sétált. Az esőben. Egyszer csak elért egy helyre, ami úgy tűnt, tökéletes lesz mai terve megvalósításához. Meglátott egy óriási pocsolyát a szürke burkolaton... Elővette a papírcsónakokat és színessé varázsolta vele az utcát. Elmosolyodott, mert tudta, hogy ez most a fent. És hogy aki meglátja aznap a színes papírhajókat, tudni fogja, hogy valaki színesebbé akarja tenni ezt a világot.

• P.R. •