Erről a ruháról - valószínűleg a színe miatt - mindig eszembe jut, hogy gyerekkoromban milyen sokszor és sokáig hívtak békának (Réka-béka, hurrá).

Nyilván a nevem miatt kézenfekvő becenév (vagy inkább gúnynév) volt, és abban az időben talán még vicces és kedves is volt, hiszen melyik gyerek ne lenne rá büszke, hogy neki is van beceneve?

Aztán ahogy teltek múltak az évek, valahogy azonosultam ezzel a dologgal. És ugye mit tudunk a békákról? Cseppet sem szépek, sőt. Kifejezetten csúnyák. Idegesítőek, hangosak, sokan undorodnak tőlük, még akkor is, ha a mesében királyfivá (vagy királylánnyá) változnak.

De hát ugye nem mesében élünk, hanem a valóságban. És legyünk őszinték, nem sokan jutnak el odáig, hogy legyőzzék a félelmüket, és elég bátrak legyenek ahhoz, hogy megcsókoljanak egy békát. Pláne, hogy a való világban elég veszélyes, nem csak az emberre, hanem a békára is. 

Egy békára senki nem mondja, hogy szép, aranyos, jó, hogy van. Sokan elűzni akarják őket, nemhogy az életükben tartani. Pedig van hasznuk, megeszik a rovarokat, hogy kisebb esélyünk legyen arra, hogy megbetegedjünk. Ezt a tulajdonságot én is magaménak tudhatom, hiszen mindig megvédek mindenkit (sokszor válogatás nélkül, nem uszítok rá senkire egy fertőzött szúnyogot), azon vagyok, hogy jót tegyek. Ez a békatulajdonság legalább jó.

Szóval éltem jó sok éven keresztül csúnya kis békaként, elbújva, néha napozva a napsütötte köveken, hűen a becenevemhez. És az évek során megtudtam, hogy márpedig a béka védett állat, szóval akkora baj talán nem lehet velem. Rájöttem, hogy igenis vannak értékeim, vannak jó tulajdonságaim, belül és kívül egyaránt és már a humorról is más véleménnyel vagyok, sőt, egész jól elláttak vele, azt hiszem.

Ma már nem békaként, hanem Rékaként élek, aki kedves, szerethető, aki az esetek többségében elhiszi, hogy elég jó ember és elég jó nő, és azon vagyok, hogy figyeljek rá, hogy ne csusszanjak vissza a pocsolyába, ahol annyi ideig kényelmes volt. Tisztában vagyok a hiányosságaimmal, a hibáimmal, de a széppel és jóval is, azt hiszem.

És egy biztos, arra már nagyon odafigyelek, hogy kinek milyen becenevet adok, mert bármennyire furcsa is, ha valakinek sokáig mondogatod a rosszat, végül elhiszi. Aztán elkezdi saját magának mondogatni és ostorozza magát azért, amilyen.

De mi lenne, ha a jót mondogatnánk?

• P.R. •

(Kép: Saját tartalom, felhasználása engedélyhez kötött.)