Kicsit vonakodtam Benedek Tiborról írni, hiszen személyesen soha nem találkoztam vele, nem éreztem, hogy jogom lenne hozzá. De valahogy mégis kikívánkozott. A következő sorok nem is igazán (csak) róla szólnak. Inkább neki. Az emlékének. Arról szólnak, hogy mi az, amit továbbviszek. 

Vannak emberek, akik úgy határozzák meg az életünk nagy részét, hogy soha nem találkoztunk személyesen. Azt hiszem, ezt most a bennem élő kislány akarta megírni, aki kiabálva szurkol minden olimpián.

Múlt csütörtök óta fogalmazódnak bennem gondolatok és érzések arról, hogy mit is adott nekem, nekünk Ő az elmúlt cirka 30 évben. Kisgyerekként kezdtem sportolni, az első olimpia, amire már igazán emlékszem, éppen Barcelona volt, 1992. Egy hétéves kislány ezután döntötte el, hogy csapatban akar játszani, pedig akkor még dobogóra sem állhatott a magyar vízilabda-válogatott. De már ott, akkor tudtuk, hogy ez lesz ennél még sokkal több. Nem csak eredményben, hanem kézzel nem megfogható értékekben is. Az atlantai közvetítéseket már csuklószorítóval a kezemen néztem, hiszen abban az időben mindenki egy kicsit eggyé akart válni vele és a csapatával. Onnantól minden olimpia, világ- és kontinensviadal meccsét együtt néztük apukámmal, kiabálva szurkoltunk és biztos vagyok benne, hogy tízből kilenc magyar ugyanígy tett. A következő években jött a három arany és a halhatatlanság.

Igen, az. Mert az értéke, a szelleme, a szeretete velünk marad. Nekünk pedig itt marad a hit. És annál is több.

Hiszem, hogy a fájdalom elmúlik.
Hiszem, hogy az életnek van értelme és hiszek az életben.
Hiszem, hogy mindegyikünknek van feladata és hogy ezt be is tudjuk teljesíteni.
Hiszem, hogy megéri szorgalmasnak lenni, kitartani és hogy a „feladom” nem opció.
Hiszem, hogy minden széthullásnak van értelme és hogy érdemes újra és újra felépíteni magunkat, összerakni a darabkákat.
Hiszem, hogy a hibák értünk vannak és szabad hibázni.
Hiszem, hogy a jó elnyeri jutalmát.
Hiszem, hogy megéri minden nap dolgozni azért, hogy elérjük a céljainkat.
Hiszem, hogy meg lehet bocsátani, mert az nem másokról szól, hanem rólunk.
Hiszem, hogy ha az élet elvesz valamit, valahol, talán ott, ahol nem is gondoljuk, ad valami sokkal jobbat.
Hiszem, hogy vannak igaz, szeretetteljes emberi kapcsolatok és hiszem, hogy létezik igaz barátság és igaz szerelem.
Hiszem, hogy egy ember értékét nem az iskolai végzettsége, hanem a tudása, az emberségessége, a kedvessége és a belső értékei határozzák meg.
Hiszem, hogy a tökéletlenség szép és lehet zseniális.
Hiszek az egyszerűségben.
Hiszek a kedvesség erejében.
Hiszek a szeretet erejében.
Hiszek a jóság erejében.
Hiszek az emlékezésben.
Hiszek a hitben.
Hiszek benned.
Hiszek magamban.
Hiszem, hogy jobbá tehetem, tehetjük a világot.  
Hiszem, hogy a jó emberek az emlékeken és az érzéseken keresztül velünk és bennünk maradnak.
Én ebben hiszek.

És ahogyan Juhász Gyula is megírta Consolatio című versében:

"Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek, 
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek. 
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még, 
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség."