Avagy - én nemet mondok a bántalmazásra. Legyen ez az én #behuman 'kampányom'.

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer nyilvánosan arra buzdítja majd valaki a felnőtteket (ráadásul magas pozícióból), hogy nyugodtan üssék meg a gyereket, mert az jót tesz. És persze ez most kicsit sarkított, nem pontosan így hangzott el, ám jelen helyzetben, úgy gondolom, pontosan a békét és az összetartást kéne erősíteni mindenkiben. Gyerekben, felnőttben, férfiban, nőben... Őszinte leszek, nem érdekel, hogy ki mondta, nem érdekel, hogy milyen „színű”, nem ez a lényeg, hanem maga a bántalmazás, mint pozitívum.

Nem vagyok már húszéves és a korosztályom tagjai tisztában vannak vele, hogy azért a mi gyerekkorunkban sok helyen előfordult, hogy elcsattant egy-egy pofon. Az én szüleim tanárok voltak, nem vertek gyereket, alázatosan dolgoztak és én is csak egyszer kaptam egy hatalmasat, amikor tizennégy évesen rágyújtottam (és tegyük hozzá, nem kicsit pofáztam vissza édesanyámnak), így azt mondom, helyes lépés volt részéről. De az volt az első és az utolsó, pedig – ha lehet ilyet mondani – többször is a határt súroltam a későbbiekben. Sem ők, sem a tanáraim, sem az edzőim soha, egy ujjal sem nyúltak hozzám. Valahogy mégis ember lettem.

Aztán felnőttként egy elég romboló párkapcsolatban már igazán komolyan megtapasztaltam a fizikai és lelki bántalmazás témakörét, rengeteg pofont kaptam, rengetegszer hittem azt, hogy nem élem túl (és persze sokszor kiléphettem volna, a félelem miatt mégsem tettem). Ennek ellenére soha, semmilyen körülmények között nem jutott eszembe, hogy bárkit bántsak, vagy bárkire kezet emeljek. Mert ez nem emberséges. És pláne nem megoldás.

Nem attól lesz valaki ember, hogy otthon vagy az iskolában megütik, hogy ezzel hozzászokjon a pofonokhoz. Persze, mindenki tudja, hogy ez létezik, hogy történik ilyen, de ne ez legyen az elvárás. Ne ez legyen a mindennapos. Ismerjük meg az embereket! A gyerekeket. A felnőtteket. A motivációjukat, az érzéseiket és ismerjük fel a képességeiket! Mert olyan nincs, hogy valakinek csak az használ, ha megütik. Sem szóval, sem tettleg. A mármindentmegpróbátam listán ez a legeslegutolsó tétel, az tuti. 

Ha a másik oldalt nézzük, nem attól lesz valaki erős, hogy a fizikai erejét fitogtatja, és attól sem, ha porig alázza a másikat, legyen az a valaki bármilyen korú, nemű, nézetű.

Jussunk el oda, hogy teljesen mindegy, hogy ki milyen iskolába járt, hogy kinek mivel foglalkoznak a szülei, hogy mit sportol vagy nem sportol, hogy mi a hobbija, hogy melyik csapatnak szurkol vagy hogy melyik oldalon áll... Teljesen mindegy, és higgyük el, attól, ha valakit megverünk, nem erősebbek leszünk, hanem gyengébbek. Ha pedig nem tetszik valaki, álljunk odébb, keressünk magunknak más embereket és ne azzal foglalkozzunk, hogy valakiből mi hiányzik, hanem azzal, hogy mi van benne.

Mi van, ha a gyerek rosszalkodik? És mi van, ha nem? Mi van, ha jó matekból? És mi van, ha nem? Nem ez fogja meghatározni, hogy milyen ember lesz, de az sem, ha ezért a béka feneke alá toljuk szidással vagy pofonokkal!

És hogy mit tehetünk? Gondolkodjunk, mielőtt beszélünk vagy cselekszünk. Kérdezzünk a másiktól, legyen meg bennünk a szándék arra, hogy megtudjunk róla többet, legyen az gyerek vagy felnőtt. Járjunk nyitott szemmel, legyünk kedvesebbek, legyünk emberek, legyen szívünk! Ne veszítsünk el mindent, ami az embert emberré teszi.

És!

„Ne az legyen a kérdés, hogy miért legyünk emberségesek, hanem az: miért ne?”

Mert minden ember, minden élet, minden szó és minden tett számít.

(Kép: Saját tartalom, felhasználása engedélyhez kötött.)