Sokan vagyunk (nemcsak nők, hanem férfiak is) így, de meg kell tapasztalnunk, hogy a szeretet nem bánt.

A 18. születésnapomon kaptam az első pofont. Szeretetből. Persze.

Ma már tudom, hogy ott és akkor nem kellett volna még egy esélyt adnom (aztán még százat), és nem kellett volna azt hinnem, hogy ez minden kapcsolatban előfordulhat és majd máshogy lesz. (És őszinte leszek, nem tudom, hogy honnan hoztam ezt a dolgot, vagy miért is hittem ezt, hiszen a szüleim nem ebbe a típusba tartoztak.)

Persze nem lett máshogy. Először ritkábban, aztán ahogy telt az idő, egyre gyakrabban fordult elő egy-egy ütés, egy-egy szóváltás, aminek a végén persze mindig én voltam a büdös r***nc, aki mindenre alkalmatlan. A végén már mindennapossá vált. Sokszor csak szavakkal, aztán tettekkel.

Tört darabokra a csípőmön pohár (mert beszélgettem a barátaimmal), aminek a szilánkjait utána évekig szedegettem a bőröm alól. 

Csattant a mellkasomon tányér, mert nem volt eléggé megpirítva a hagyma a krumplis tésztában.

Jöttek pofonok, mert nem vittem haza (szerinte) elég pénzt a két munkahelyemről a munkanélküli, vagy alkalmi munkákból élő, alkoholista, drogos embernek, akit ma már nem tudok társnak nevezni.

Vagy azért, mert szerettem volna két napot a szüleimmel tölteni, mert akkor még megtehettem volna. Az édesanyámmal már soha nem beszélhettem erről, 22 voltam, mikor meghalt. És én csak 27 évesen „szabadultam”.

Voltam napokig mozgásképtelen, mert olyan sérüléseket kaptam a gerincemre. Elmenekültem. Üldözött. Bántotta volna az egyetlen embert, akiben még megbíztam, az édesapámat. Visszamentem, hogy mások biztonságban lehessenek, mert „én úgyis kibírom”. És ez csak néhány eset. A szexuális erőszakról a kapcsolaton belül pedig most ne is beszéljünk. De olyan is volt, hogy szimplán csak nem szólt hozzám, figyelmen kívül hagyott, mintha tényleg egy senki lennék.

Itt már igazán áldozat voltam. Mindent elviseltem. Mert azt hittem, ezt érdemlem.

Aztán mindent túléltem. Pszichiáter, gyógyszerek, pszichológus – szitokszónak számítanak még mindig, de ha akkor nem kérek segítséget magamért, ma már nem élek.

Amikor a fejem mellett egy centivel állt bele a nagykés a falba egy téli estén, úgy éreztem, ha most nem lépek, a következő alkalommal nem téveszti el a célt. Én pedig léptem. Reggel munkába mentem, ahogy mindig, de soha többet nem mentem vissza.

Igen, féltem. Rettegtem. Hetekig csak kísérettel mertem kimenni az utcára és azért fohászkodtam, hogy ne találjon meg. És szépen lassan elmúlt. De csak a félelem.

A bizalmatlanság, a bántalmazottság, az önszeretet és az önbecsülés hiánya, „a semmire nem vagyok jó” érzése évekig megmaradt, nem hazudok, van, hogy még most is visszaköszön az életem több területén is.

Arról nem is beszélve, hogy az ember lánya annyira hozzászokik a bántalmazáshoz, vagy ez lesz a minta az életében, hogy a következő alkalommal is egy bántalmazót választottam. Csak máshogy. Évekig hittem, hogy van valaki, aki szeret, aki kiáll mellettem, aztán nem így lett. És mikor azt mondtam, elég volt, elcsattant az a bizonyos pofon. Az első és az utolsó. Akkor már volt bennem annyi erő és önbizalom, hogy kiléptem.

De a minta, hogy megengedem másoknak, hogy bántsanak, megmaradt. Nem egy olyan kapcsolódást választottam az évek alatt, legyen az munkahelyi-, baráti- vagy párkapcsolat, ahol én voltam az alárendelt fél. Sok mindent kivettem és tanultam ezekből a kapcsolatokból: kitartó vagyok, terhelhető, elfogadó, odaadó és kedves. Néha bátor. És szerintem még tudnék olyan tulajdonságokat sorolni, amit valahol ezeknek köszönhetek. Viszont még most is van olyan, aki büntet valamilyen módon, amiért az vagyok, aki, de az esetek többségében erre már tudom azt mondani, hogy „az ő baja”. De nem mindig. Néha még hagyom, hogy bántsanak, szavakkal, csenddel, viselkedéssel, de ahhoz képest, ahonnan indultam, azt mondhatom, közeledek a célegyeneshez.

Rengeteget harcoltam másokkal és magammal az elmúlt tíz évben, rengeteget tanultam magamról és másokról. Gyakorlatilag újra meg kellett ismernem saját magam, rá kellett jönnöm, hogy ki vagyok, mert útközben valahol eltűntem és úgy érzem, nem volt könnyű megtalálni azt a Rékát, aki bennem van. Néha még most is kérdőjelek ugrálnak a fejem felett, ha az önismeretről van szó, de már nem utálom magam emiatt minden pillanatban. 

Nem nagyon illek bele dobozokba, soha nem voltam ’címlaplány’, soha nem voltam olyan valaki, aki mindent úgy csinált, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Ennek ellenére meg akartam felelni, gyakorlatilag mindenhol, mindenben és mindenkinek, ha nem ment, napokig, hetekig ostoroztam magam, hogy nem vagyok elég jó. Néha még most is előfordul, néha még most is úgy nézek tükörbe, hogy gyorsan el is fordítom a fejem. De mára már bele tudok nézni és többször van olyan, hogy azt tudom mondani magamnak, minden rendben van, mint hogy nem.

Persze, szoktam hisztizni, tudok nagyon nyűgös lenni, tudok tüskéket növeszteni, hogy biztos senki ne akarjon hozzám szólni, ki tudok borulni, tudom szidni magam, de ez nem egy állandó állapot és ezt úgy élem meg, hogy sikernek könyvelem el, amikor túl vagyok a nehéz napokon.

Már nem akarok tökéletes lenni. Szeretem a tökéletlenségemet. Szeretem, hogy kedves vagyok másokkal. Szeretem, hogy tudok magamon nevetni. Szeretem, hogy néha egy mondattal túl tudok lendíteni valakit egy nehéz helyzeten. Szeretem, hogy nagyrészt már csak olyan kapcsolataim vannak, amikben önmagam lehetek. Már (legtöbbször) nem szégyenkezem magam miatt, mert szeretem, hogy ember és nő vagyok. (Jó ember és jó nő.)

Ha van a környezetedben olyan, akit bántalmaztak, bántalmaznak, egy dolgot tehetsz. Hallgasd meg! Figyelj rá! Legyél vele szívből kedves! Mutasd meg, hogy értékes!

Mert a szeretet nem bánt.

Te pedig, aki bántalmazott vagy, vagy voltál, hidd el, nem vagy egyedül! Mutasd meg magad, hallasd a hangodat, mert értékes vagy. Mert ember vagy, mert nő vagy.

Abban a reményben és hitben, hogy csak a szeretet, a tisztelet és az együttérzés keze és szavai érintik meg a bőrödet és a lelkedet.

November 25. – A nők elleni erőszak megszüntetésének világnapja

• P.R. •