Ma egy barátnőmmel folytatott beszélgetésben előkerült a hipochondria fogalma és azok az emberek, akik ilyenek. Kicsit továbbgondoltuk a témát, kiszélesítettük a látókört és arra jutottunk, hogy ha nem csak a betegségekre vagy az egészségre gondolunk, rengeteg ember küzd ezzel. A félelemmel. A hibakereséssel.

Belénk van kódolva a félelem: számíts a legrosszabbra és akkor nem ér csalódás. Szuper hitrendszer, ami gyakorlatilag megkeseríti a mindennapjainkat. Folyamatosan keressük, hogy hol hibáztunk, miben nem vagyunk elég jók, min kell változtatnunk és folyamatosan félünk a következményektől.

Mi van, ha nem vesznek fel a suliba? Mi van, ha nem vesznek fel egy munkahelyre? Mi van, ha kírúgnak? Mi van, ha hibázok? Mi van, ha nem sikerül valami? Mi van, ha valaki nemet mond nekünk valamire? Mi van, ha visszautasítanak? Mi van, ha elmenekülnek tőlem, azok, akiket szeretek? Mi van, ha nem fognak szeretni? Mi van, ha nem vagyok elég jó?

Szerintem ez a fajta gondolkodás sokunknak ismerős. Ezekkel a kérdésekkel élünk. Rengeteg dolgot félelemből nem teszünk meg. Ha megtesszük, akkor pedig nyilván a hibákat keressük és találjuk az eredményben. És a félelem miatt nem mondjuk ki, nem mutatjuk meg, nem tesszük meg.

De vajon az eszünkbe jut, hogy mi történik akkor, ha nem félünk? Vagy az is lehet, hogy talán attól félünk, mi van, ha sikerül valami.

Mi van, ha nem leszek beteg, hanem egészséges maradok? Mi van, ha felvesznek álmaim munkahelyére? Mi van, ha sikerül, aminek nekikezdtem, amit elterveztem? Mi van, ha nem utasítanak vissza, hanem igent mondanak? Mi van, ha nem menekülnek tőlem, hanem maradnak? Mi van, ha szeretnek? Mi van, ha elég jó vagyok?

Vajon mi történne akkor, ha nem azt a kérdést tennénk fel magunknak nap, mint nap, hogy ’mi van, ha nem?’, hanem azt, hogy ’mi van, ha igen?’. Szokatlan? Nagyon. Ijesztő? Igen. Nehéz? Hát persze. Mondhatnám, hogy én így élek, de sokszor nem. Sokszor én is a legrosszabbra számítok és sokszor pont emiatt nem teszek meg vagy mondok ki dolgokat.

Nyilván én is, mint sokan mások, rengeteg rossz tapasztalattal a hátam mögött élem az életem. De nem csinálhatjuk azt, hogy mindig a sikertelenségtől, a visszautasítástól, a hibázástól való félelem vezérel. Nem irányíthat az, hogy félünk azok lenni, akik vagyunk. Hiszen ha ez így marad, akkor később is csak kérdések maradnak, például a ’Mi lett volna ha?’.

És hogy mi lenne, ha kimondanánk? Mi lenne, ha megtennénk? Mi lenne, ha megmutatnánk? Válaszokat kapnánk. Igen, lehet, hogy olyanokat, amik abban a pillanatban csalódást okoznak. Lehet, hogy olyanokat, amikre nem számítunk. De az is lehet, hogy olyanokat, amiktől szárnyalni fogunk. Olyanokat, amiktől úgy érezzük, élünk. Olyanokat, amiktől elhisszük: jók vagyunk. Mert mi van, ha igen?

• P.R. •