Két hete (nagyjából) visszatért az élet a normál kerékvágásba. Vagy mégsem? Szabadok lettünk vagy nem?

Összesen hét hetet töltöttem a „házi karanténban”, az utóbbi kettőben pedig minden nap bementem a munkahelyemre. Furcsa két hét volt, ami alatt rájöttem, hogy mennyi minden változott – és mennyi minden nem...

Igazából nem is tudom, hol kezdjem. Mert változott is minden és nem is. Újraindult az élet, de mégsem. Vagy legalábbis nem az eddig megszokott formában.

Ami változott:

• Kötelező tartozékká vált a maszk és a kézfertőtlenítő, amiket reggel úgy teszek be a táskámba, mint a tolltartómat vagy az irataimat.
• Meg kell gondolni, hogy mikor megyek boltba, bár hála az égnek ezzel nincs bajom, az itthon töltött idő alatt megszoktam, hogy több napra vásárolok.
• Távolságot tartunk. Na nem mindenkivel, de érezhető, hogy sokan nem szeretnek közel kerülni a másikhoz. Tehát az első nagy fellángolás szerint, amikor azt mondtuk, ez az egész közelebb hoz minket egymáshoz, mégsem lett igazunk.
• Nyolcig van kimenő – újranyitottak ugyan a kedvenc helyeink, de este nyolc után nem lehet kint ülni egy kávé vagy egy jó fröccs mellett, így a napi időbeosztásba ezt is bele kell kalkulálni.
• Sok minden bizonytalan. Nem tudjuk, mi lesz holnap, egy hét vagy egy hónap múlva, hiszen a gazdasági hatások valószínűleg később fognak megmutatkozni. Így -legalábbis én - napról napra megyünk előre, az épp aktuálissal foglalkozunk. Persze nem jó ez a bizonytalanság, de egy kicsit ez is megtanít a mostban élni és értékelni azt, ami éppen van.

Őszinte leszek, nem a legkönnyebb a visszatérés. Legalábbis nekem. Változtam. Sokat tanultam magamról és arról, hogy mi az, amit rosszul csinálok vagy épp nem rosszul, csak máshogy kéne, illetve mit teszek jól. Minden nap rajta vagyok azon, hogy a karantén alatt átélt változást integrálni tudjam ne csak a belső, hanem a külső világomba is, ez pedig hirtelen nagy falatnak ígérkezik. Sokan néznek hülyének és sokan nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy nem úgy látom a dolgokat, ahogy mások. Néha kicsinek és elveszettnek érzem magam, de van, hogy visz az áramlat és úgy érzem, tényleg minden rendben van. 

Rájöttem arra, hogy mennyire fontos a saját igényeimmel is foglalkozni, nem mindig csak másokéval. Hogy el kell hagyni a megfelelési kényszert, hiszen, ha valaki nem szeret, annak, ha a fejem tetejére állok, akkor sem leszek elég jó, ha szeretet nincs, akkor pedig hiába töröm magam. Kicsit más megvilágításba került a szeretet, a barátság, az elfogadás, a kitartás és még megannyi fogalom. És talán kicsit könnyebben is engedek el érzéseket, gondolatokat és dolgokat. Megtanultam, hogy mást jelent ösztönözni valakit, mint megoldani a problémáit, hogy hogyan lehet úgy segíteni, hogy felfelé húzok valakit anélkül, hogy én süllyednék. 

De mindennel együtt hálás vagyok. Mindenkinek, aki csak egyszer is elolvasta, amiket írtam, mert bár elsősorban magamnak, magam miatt írtam ezeket a sorokat, a több, mint 200 ezer karaktert, de ha csak egy embernek adtam vele valamit, már megérte. Hálás vagyok azoknak, akik közel engednek, azoknak, akik kitartanak mellettem. Azoknak, akik biztatnak, elfogadnak és szeretnek, mert miattuk tudom, hogy volt értelme a változásnak. Hálás vagyok ezekért a hetekért, mert rengeteget olvastam, írtam, elkezdtem nyelvet tanulni, megtanultam gondoskodni magamról, megtanultam befelé figyelni.

És hogy szeretem-e ezt a hirtelen jött szabadságot? Végülis igen. Mert a szabadság nem kívül van, hanem belül, ahogyan a változás is onnan indul. Minden csak nézőpont kérdése.

„A változás olyan ajtó, amelyik csak belülről nyílik.”