A legjobb barátnőm azt mondta, írjak erről a képről és ami mögötte van és bár rohadtul nehéz, terápiának jó lesz.

Mindenkinek vannak nehéz napjai. Nekem is. Mostanában többször, mint kellett volna. Mi a baj? Elégedetlenség, ‘nem vagyok elég jó’, sikertelenség, talán szeretethiány.

Nem nagyon szoktam magamnak megengedni, hogy szarul legyek, leginkább elmenekülök az érzéseim elől (mondjuk nem csak a rosszak elől), de tegnap egyszerűen bármit csináltam, gyakorlatilag nettó az egész napom sírással telt.

Bekapcsolt a hibakereső üzemmód, vadásztam az okokat, a hibákat magamban, mit és hol rontok el, mit csinálok rosszul, miben kéne másnak lennem, mint aki vagyok. Persze jöttek a szokásos, ‘lehetnék okosabb, lehetnék szebb, lehetnék jobb ember, érthetnék több mindenhez, lehetnék sikeresebb, lehetnék nőbb nő, mint aki vagyok’ gondolatok és érzések, és néha elemi erővel tört fel belőlem a zokogás, hogy ‘de hogyan’? Hiszen annyit dolgoztam már magamon, annyi szaron mentem már keresztül és annyiszor hittem azt, hogy rendben vagyok.

Aztán egy esti beszélgetés után (amit nyilván szintén végigsírtam), amiben elhangzott, hogy már megint nem vagyok békében magammal, úgy döntöttem, előveszem a már sokszor bevált - bár durva - tükörgyakorlatot. Ugye az alap verzió, hogy belenézel a tükörbe, elmondod magadnak, hogy mennyire szereted magad, milyen szép vagy és a többi…

De én kemény vagyok, megy ebből az extra haladó szint, ruhát le és hajrá. Nem mondom, hogy nem kellett volna, mert jót tett, de ott állni, meztelenül a tükör előtt és megkérdezni magadtól, hogy mi a baj velem, majd válaszokat keresni rá, az egyik legmélyebb önismereti gyakorlat. Mocskosul fájt. Iszonyatosan nehéz volt. Belenézni a saját szemedbe, amiből ömlenek a könnyek, látni saját magad, ahogy a testedet rázza a zokogás a feltörő érzelmektől, rohadt kemény. Újra és újra feltenni a kérdést, hogy ‘mi bajom van még mindig saját magammal?’ és keresni rá a válaszokat, majd rájönni, hogy aki visszanéz rád a tükörből, valójában tökéletlen, de ezzel együtt emberi, szerethető, erős, hogy a könnyei felszabadultságot hoznak, hogy bár a szemében ott van minden fájdalom, amit eddig érzett, de ott a csillogás, a szikra és a szeretet.

Ma reggelre könnyebb lett. Aztán egy délelőtti beszélgetésből rájöttem, hogy ami hiányzik, az a visszaigazolás - és ezt be merem vállalni. Kevés ember van, akit igazán közel engedek magamhoz, akiket igazán szeretek és akik igazán szeretnek, akikkel lehetek őszinte és akiknek el tudom mondani, hogy igen, most tényleg szarul vagyok és akikkel meg tudom osztani az örömömet is. És ezekkel az emberekkel mostanában sokkal kevesebb időt töltöttem, mint szerettem volna.

Már nem akarok mindenkitől dicséretet, vállveregetést, bizonyítást, szeretetet. De az sem elég, hogy elmondom saját magamnak a tükörben, hogy ‘ezt jól csinálod, ebben jó vagy és elég jó vagy’. Szükség van rá, hogy az a pár ember időről időre megfogja a kezem, megöleljen, megsimogasson és azt mondja: jó vagy és én így szeretlek. Mert az ember érezheti jól magát egyedül, de a tükör az csak egy tükör, hiába mondod neki, hogy elég jó vagy és egy idő után csak arra emlékeztet, ami hiányzik belőlünk, amik nem vagyunk.

Az igazi tükör az, mikor valakinek képes vagy megmutatni minden oldaladat, a hisztiset, a gyengét, a sírósat, a fáradtat, az elesettet, az esendőt, az erőset, a boldogat, a dolgost, a vicceset, a könnyedet, a szárnyalót, a tökéletlent- és ő nem menekül el, hanem melletted marad.

• P.R. •