Nem akartam írni erről, de valahogy mégis a kezembe vettem a gépet, mert úgy érzem, nem vagyok ezzel egyedül. Valószínűleg sokunk életében előfordul, hogy nem merünk beszélni az érzéseinkről és nem merjük őket kimutatni. Se jót, se rosszat. És ez szörnyű. Mikor kezdődött? Régen. És miért csak most jöttem rá? Jó kér

Sok-sok évig pörögtem, mindig volt mit csinálni, mindig vitt magával az ár és őszintén megvallva, sokáig nem is igazán figyeltem az érzéseimre. Mindig volt valami más, ami fontosabb volt. Az utóbbi időben viszont elég sokat vagyok magammal, az érzések pedig jönnek és azon kapom magam, hogy soha nem mondom ki őket. Sem magamnak, sem másoknak. Nem mondom ki, hogy fáradt vagyok. Nem mondom, ki hogy jól esne egy kis pihenés. Nem, mondom ki, hogy fáj. Nem mondom ki, hogy hiányzol. Nem mondom ki, hogy fontos vagy. Nem mondom ki, hogy vannak napok, amikor legszívesebben csak bebújnék a takaró alá és idióta sorotokat néznék. Nem mondom és mutatom ki, hogy ‘ez vagyok én’. 

Rengeteget dolgoztam már ezen és tudom, hogy a legtöbb ember életét bizony áthatja a ‘nem vagyok elég jó’ érzés. És nyilván az érzéseim is emiatt nem kerülnek kinyilvánításra. Mikor 16 éves voltam, életem első nagy szerelme (igen, vicces, de ez van) közölte, hogy talált jobbat. Paff. Nyilván lehajtottam a fejem és elsétáltam. Nem beszéltem róla(m), vele(m). Aztán 18 évesen belekerültem egy bántalmazó kapcsolatba, ahol, ha két ütés között mondjuk kimondom, hogy nem ezt érdemlem és gyűlölöm, hogy ezt csinálja, valószínűleg már nem élek. És ez csak két példa. Sokszor vertek át, sokszor bántottak meg, ez építette fel a falakat.

Szóval arra jöttem rá, hogy a rengeteg rossz tapasztalat miatt nem biztonságos kimondanom és kimutatnom, ami bennem van. Nem biztonságos elmondanom és megmutatnom, aki vagyok. Vagyis mondjuk mostanáig így volt, mert nyilván azzal, hogy ráláttam, talán lehet is tenni ellene. 

Vannak kiborulós napjaim és tudom, hogy vannak olyan napok, amikor tényleg elviselhetetlen vagyok. És - bár nem sokan, de - ilyenkor is vannak olyanok, akik ennek ellenére, vagy inkább ezzel együtt is elfogadnak és szeretnek. Mert rendben van, ha fáj. Rendben van, ha az ember fáradt. Rendben van, ha sírva tölti a napját, mert éppen azt érzi, túl sokat van egyedül. Rendben van, ha semmi másra nem vágyunk, csak egy ölelésre. Rendben van, ha valaki hiányzik. Rendben van, ha segítségre van szükség. Rendben, ha valami jó történik velünk és ennek örülünk. És rendben van minden. Az is, hogy ezt ki tudjuk, ki merjük mondani, ki merjük mutatni. 

Igen, mindannyian félünk a veszteségtől. Sokan félünk attól, hogy amikor egy kicsit is megmutatjuk magunkat, a másik fél hanyatt-homlok elmenekül, legyen szók akár egy barátságról, akár egy párkapcsolatról vagy bármilyen kapcsolódásról. De forgassuk meg egy kicsit: mi van, ha attól félünk, hogy marad? Ettől félni? Nonszensz. Mert ha igazán őszinték akarunk lenni: ugyan, mi rossz van abban, ha elfogadnak és szeretnek?

Szóval bátorság. Nem tudod megváltoztatni, ami történt, de dönthetsz úgy, hogy lebontod a falaidat. 

• P.R. •