Hetedik hete tartanak a korlátozások. És (nekem) itt a második mélypont. De ebből is van kiút.

Az elmúlt egy hetet a nővéremékkel töltöttem, így úgy gondoltam, nem is írok, majd, amikor hazajövök, úgyis lesz téma. Jó kis hét volt, nem is tudom, mikor voltunk együtt ennyit utoljára. Közös filmezés, társasjáték, kártyaparti, főzés, pingpong miegymás. Egy hét családi karantén – nem is kívánhattam volna jobb társaságot, hálás vagyok, hogy volt egy hét, amit nem egyedül kellett tölteni.   

Aztán mikor hazaértem ma délután, elkapott valami nagyon negatív hullám.

És jöttek sorban a gondolatok:

Nem vagyok elég jó.
Nem vagyok elég szép.
Nem vagyok elég okos.
Nem vagyok elég jó abban, amit csinálok.
És még sorolhatnám (fogom is)...

Tehát jött az érzés: nem vagyok elég. Senkinek. Másoknak sem. Magamnak sem.

Régen volt már ilyen -el is felejtettem, milyen érzés-, hiszen elég tudatosan élem az életem és igyekszem minden olyan dolgot kizárni az életemből, a gondolataimból és az érzéseimből, amik nincsenek rám jó hatással. Megmondom őszintén, nem is tudom, most mi kapcsolta be ezt nálam.

Persze megszólalt a vészcsengő a fejemben, hogy ’Hahó, mit csinálsz? Nem szabad így gondolkodni’, de egyszerűen nem tudtam belőle órákon át kikeveredni. Sőt, igazából még most is, e sorok írása közben is benne vagyok, ám azt hiszem, azért is ugrottam rá a billentyűzetre, hogy könnyebb legyen.

Így hát jöhettek a rossz gondolatok, amiket most ide is leírok, mert tudom, nem én vagyok az egyetlen ezen a világon, akinek ezek megfordulnak a fejében: Nem szeret senki. Nem vagyok okos. Nem vagyok szép. Nem vagyok elég menő. Nem vagyok jó nő. Nem vagyok szerethető > Senki nem szeret. Senkinek nem kellek. Senki nem akar velem mutatkozni. Csúnya vagyok. Szégyellnem kell magam, amiért olyan vagyok, amilyen. Nem vagyok sokoldalú. Nem értek semmihez. Alkalmatlan vagyok mindenre, még az életre is. Rosszul végzem a munkám. Nincs elég pénzem. Kinevetnek. Nem vagyok elég vékony. Nem vagyok jó barát. Nem vagyok jó ember. Nincs stílusom. Kicsi vagyok. Jelentéktelen vagyok. És így tovább, ám azt hiszem, ennyit elég leírni.

De rájöttem írás közben, hogy muszáj ezeket tudatosítani magamban, különben szépen lassan anélkül, hogy realizálnám a létezésüket a fejemben (vagy a szívemben) szétszednek, darabokra.

Olyan ez, mint egy örvény. Elkezdődik egy negatív gondolattal és jön utána az összes többi. Sorban. És ha kapálózok, ha el akarom hessegetni, kapálózok, ha küzdök ellene, ha nem veszek róla tudomást, nincs belőle kiút, magával ránt és nem ereszt. Így úgy döntöttem, megengedem, hogy lehúzzon, a legaljára, és mikor ott vagyok, egy nagy rúgással majd feljövök a felszínre.

Csak jöttek és jöttek a rosszabbnál rosszabb érzések, aztán a könnyek, zokogás és egyszer csak könnyebb lett. Na nem azt mondom, hogy most minden a legnagyobb rendben van és megváltom éjjel a világot, de jobban érzem magam. Még alvás előtt meditálok egyet, azzal is egy kicsit közelebb kerülök majd a jobban-léthez. 

És reggel nem úgy fogok felkelni, hogy ’Na megint egy rossz nap és biztos valamit rosszul fogok csinálni’, hanem úgy, hogy ’Itt egy új nap, hogy megmutassam: elég jó vagyok.” Aztán ha holnap újra sírni kell, akkor sírni fogok. Azért, hogy utána szívből tudjak mosolyogni.

"Amikor tökéletesen érzed, hogy milyen padlón lenni, már nem is olyan félelmetes - úgyhogy lehetsz bátor. A padló azzá is tesz."