Egyformának tűnnek a napok a karantén idején és ha őszinték akarunk lenni, elég nehéz örülni annak, ami most körülöttünk van. De nem lehetetlen. Minden nap találhatunk rá okot.

Húsvét ide vagy oda, a mai nap is úgy indult, mint az elmúlt nagyjából harminc. Egy kicsit később ébredtem, mint szoktam, mert valamiért még éjjel háromkor is csak forgolódtam, de fél nyolckor így is kidobott az ágy. Szokásos reggeli kávé és torna után meditáltam egy nagyon jót (ez már három örömforrás volt a napban), aztán várt rám egy apró munka, amivel nagyjából húsz perc alatt végeztem, így gyakorlatilag az egész nap előttem állt. Nagy nehezen rávettem magam, hogy összedobjak valami ebédet (negyedik – nagyon jól sikerült), délelőtt pedig megbeszéltük Noémi barátnőmmel, hogy kaja után nekiindulunk medvehagymát gyűjteni.

Napsütés, szép idő, egy hónap „bezártság”, több nem is kellett egy kis szökéshez a városból. Harminc kilométerre tőlünk van egy csodálatos kis erdő, ahol híresen sok medvehagyma van. Teljesen véletlenül (khm...) ez a hely amellett a település mellett van, ahol a nagyszüleim, édesapám és a testvérei éltek, miután a háború miatt el kellett menekülniük az otthonukból. (A családi elbeszélés szerint a nagyapám úgy halt meg a kis falucskában, hogy sétált az utcán és egy szembejövőnek megemelte a kalapját, visszatenni pedig már nem tudta – ez valahogy mindig gyönyörű történet volt számomra.) Gyerekként sokat jártam ide kirándulni, táborozni, ám így, felnőtt fejjel már sokkal több jelentősége volt épp oda menni. Mintha egy kicsit minden fában, minden madárcsicsergésben benne lenne a családom. Gyönyörű erdő, gyönyörű színek, gyönyörű fények, olyan érzés volt, mint amikor minden rendben van a világban. Legalábbis az enyémben mindenképp (örömforrás – ötödik felvonás).

 
Igyekeztem magamba szívni minden lélegzetvétellel az erőt, a nyugalmat, a békét és persze nem is mi lettünk volna, ha a „kitaposott” út helyett nem a fák közötti lépkedést választjuk. Csak mentünk és mentünk, aztán egy kis magunk választotta ösvény végén bukkantunk rá a medvehagymatelepre. Nekiálltunk a gyűjtésnek, csokorba szedtem, mint a virágot, közben össze-vissza csípett a csalán, de nem érdekelt, mert boldogsággal töltött el, hogy pont akkor pont ott lehetek (ez volt a hatodik). Éppen, amikor végeztünk, megérkezett a vihar, zúgtak a fák, esett az eső és bár kicsit megszaporáztuk visszafelé a lépteinket, valahogy nem érdekelt, hogy elázok és hogy két perc alatt tíz fokkal hidegebb lett. A tavaszi eső illata az erdőben és az érzés, hogy ez is hozzátartozik az élethez, kárpótolt (hetedik örömmorzsa).  

A hazafelé úton beugrottunk a barátainkhoz - akik nem mellesleg a világ legjobb mézét készítik -, tőlük kaptuk az ötletet az úticélra és gondoltuk, beköszönünk. A ház urát éppen születésnapján köszöntötték, az ő első dolga pedig a locsolás volt, ha már húsvét van, így el sem fogunk hervadni. Minket is leültettek az asztalhoz, ettünk, ittunk és beszélgettünk. Mindenről. És erről az jutott eszembe, hogy ezek igazi emberi kapcsolatok. Amikor szeretettel fordulsz valakihez és szeretettel fogadnak. Teljesen mindegy, hogy ünnep van vagy hétköznap, hogy koszos vagy egy kirándulás után vagy kisestélyiben mész. Mert az ember elsősorban nem attól ember, ami kívül van, hanem attól, ami benne él, ami mozgatja, amitől jól érzi magát, amitől örül a lelke (és ez már a nyolcadik).

Nyolc dolgot tudtam kiemelni egy majdnem átlagos karanténos napból, ami örömet okozott, de ezeken kívül is volt jó pár olyan esemény ma, ami mosolyt csalt az arcomra. És hogy legyen kerek a mai örömszám, íme a kilencedik és a tizedik: online locsolás saját locsolóverssel (köszi, Gergő), már majdnem elfeledett színházas emlék (köszi, Juti).

Volt már itt szó háláról, elégedettségről és akkor most csatlakozott hozzájuk az öröm érzése. Szóval lehet örülni annak, ami épp van. Mert vannak olyan pillanatok, amik tele vannak fénnyel, nevetéssel és reménnyel. Az öröm pillanatai pont ilyenek. Nem bánjuk meg azokat a dolgokat, amik jók. Csak egy kicsit meg kell változtatni a nézőpontunkat ahhoz, hogy meglássuk őket és hagyniÖrömmorzsák magunkat boldognak lenni. És meg kell élnünk az öröm minden percét. Nem nagy csodákat várni, hanem észrevenni a kis dolgokat, mert idővel rájövünk, hogy ezek az igazi csodák. Amikor mosolygunk, nevetünk, örülünk, boldogok vagyunk attól, hogy élünk.