Sokan hetek óta időnk nagy részét otthon töltjük. Korlátozottak a lehetőségeink gyakorlatilag mindenre, így pedig sokszor érezhetjük magunkat elégedetlennek. Pedig nem kéne.

A mai rohanó világban az elégedettséget általában valamilyen tárgyi feltételhez kötjük. Veszünk egy új ruhát, cipőt, bútort, autót, lakást, gyakorlatilag bármit és ettől elégedettek vagyunk. Ami persze teljesen oké, hiszen örülünk annak, amink van. De meddig tart ez az érzés? Meddig elég az, ami van? Egyre többet és nagyobbat akar az ember mindenből. Mert a másiknak olyan van, mert attól jön az „elég vagyok” érzet, ha legalább annyim van, mint például a szomszédnak. Ha holnap vége lenne mindennek, te hogyan éreznéd magad? Elégedett lennél magaddal?

Lássuk az én verziómat az elégedettségről!

Gyerekként nem érdekelt, hogy nem a legdivatosabb cuccokban járok, hogy milyen szekrényem vagy ágyam van, hogy milyen bringám van, hogy nem a legmenőbb autóval közlekednek a szüleim és hogy nem voltunk gazdagok. Érdekelt viszont, hogy minden tavasztól őszig együtt voltunk a kertben és hogy minden nyarat a bővebb családdal töltöttünk és közös énekléssel zártunk minden napot. Nem érdekelt, hogy megszóltak azért, mert tanárok voltak a szüleim (és nekem biztos mennyivel könnyebb – csak mondom, épp az ellenkezője az igaz), érdekelt viszont az, hogy otthon többszáz könyv sorakozott a polcon és ha bármit kérdeztem édesanyámtól vagy édesapámtól, arra biztosan rövid időn belül választ kaptam. Tinédzserként nem érdekelt, hogy „jó nő” vagyok-e vagy sem, nem versengtem a fiúkért (egyébként most sem), érdekelt viszont, hogyha valakivel beszélgetésbe elegyedek, el tudjak mondani egymás után öt összefüggő mondatot. Elégedett voltam azzal, amim volt, azonban ez nem jelenti azt, hogy nem akartam többet és nem fejlődtem. Mindig volt (és van most is) bennem tudásvágy és akarat arra, hogy mindenben egyre jobb és jobb legyek. De nem azért, mert mások elvárták.

Aztán ahogy teltek az évek, sajnos egyre többet kezdtem el foglalkozni mások véleményével és szép lassan elhittem, hogy nem vagyok elég – tehát nem voltam elégedett. Aztán amikor valamit elértem, jött az elégedettség, de amilyen gyorsan megérkezett, úgy távozott is, hiszen mások értékrendje szerint éltem és feltételekhez kötöttem az „elég vagyok” érzést. Meg akartam felelni az elvárásoknak, aszerint akartam élni, hogy mások mit képzelnek el rólam és milyenné akarnak tenni. És ez volt a probléma. Mert a külső visszajelzés ugyan nem elhanyagolhatatlan, de másodlagos szerepet játszik ebben a sztoriban. Én meg szép lassan már azt is elfelejtettem, ki vagyok, aztán a sok pofonnak köszönhetően hála az égnek, újra a saját kis utamon kezdtem el lépkedni és egyre többször éreztem azt, hogy minden úgy jó, ahogy van. Megtanultam elfogadni, értékelni, elégnek és elégedettnek lenni.

Az „elég vagyok” és az elégedettség érzése szorosan összekapcsolódó fogalmak. Mert mindkettő belülről kell, hogy jöjjön. Belőlünk nő ki, nem pedig külső hatásra. Ha veszek egy új cipőt, nem attól vagyok elégedett, hogy az mennyibe került és másoknak tetszeni fog-e, hanem attól, hogy kényelmes és nekem tetszik. Ha fodrászhoz megyek, magam miatt csináltatom meg a frizurámat, nem azért, hogy mindenki szóvá tegye, hogy „Jé, fodrásznál voltál!” Ha megcsinálok egy feladatot, persze érdekel a kollegáim és a főnökeim véleménye (hiszen a munkámról van szó), de saját magam miatt csinálom, mert én fejlődök tőle és én leszek minden egyes nap egyre jobb és jobb. De ezek még mindig csak feltételekkel elért érzések. Ha valamit csinálok, csak akkor lehetek elégedett. És ugye ez most a karanténban egy elég nehéz feladat. Lelassultunk, kevesebb a teendőnk, vannak napok, amikor semmi „hasznosat” nem csinálunk. De akkor hogyan legyünk elégedettek?

Elégedettség és elégedettség közt tehát van különbség. Csak gondold el, van például egy olyan napod, most a karanténban, hogy egész nap semmi olyat nem csinálsz, ami a munkádhoz kapcsolódik vagy a környezeted rendezgetéséről szól, vagy bármit, ami -szerinted- hasznos. Ellenben reggel nyugiban iszod meg a kávédat, aztán megnézed a kedvenc filmedet, olvasol egy jó könyvből, esetleg színezel vagy rajzolsz, rejtvényt fejtesz, este pedig jöhet egy forró fürdő és egy pohár jó bor. A mai teljesítményközpontú világban egy ilyen napnak nincs értéke, de gondold csak végig, este mikor lefekszel, azt mondhatod, hogy volt körülbelül tizenkét órád, amikor csak magaddal foglalkoztál és kényeztetted magad. És ettől nem vagy elégedett? Pedig megérdemled. Te is, én is, mindenki.

Megérdemled, hogy szeresd magad. Megérdemled, hogy saját magadért élj. Megérdemled, hogy azt érezd, elég vagy. Megérdemled, hogy ne akarj mindig más lenni, mint aki és ami vagy. Megérdemled, hogy elégedett légy.

Akár listát is írhatsz arról, hogy mennyi mindened van. Fogj egy papírt és egy tollat és kezdj el írni. Nem csak tárgyakat, hanem személyeket és érzéseket is. Meg fogsz lepődni, hogy milyen hosszú sora van az elégedettségedet jelentő dolgoknak. 

Én ma igazi elégedettséget éreztem. Ünnepnap van. Húsvét. De nem festettem tojást. Sőt, sonkát sem főztem. Kicsit bűntudatom volt miatta, de hamar elszállt. Aztán délelőtt beszéltem a barátnőmmel, aki veteményezni készült a kertjében, bedobtam az ötletet, hogy segítsek-e. Naná, hogy segítettem. Három órán keresztül szórtam a vetőmagot, tehát a saját magam számára -elvben- nem igazán voltam hasznos, mégis a legjobb érzésekkel zárhatom a napot. Hogy miért? Mert jólesett a szabad levegőn, napfényben tölteni a délutánt. Igen, jólesett a fizikai munka is. A legjobb barátnőmmel tölthettem egy délutánt a karanténos időszakban, nem mellesleg pedig egy óriásit uzsonnáztunk a munka után. Az elégedettségnek ez az a fajtája, ami nem pillanatokig tart. És ezt érezni igazán jó dolog.

Még egyszer mondom, az elégedettség nem azt jelenti, hogy megelégszem azzal, ami van, megragadok és vegetálok, karba tett kézzel ülök és nem teszek semmit, hanem azt, hogy elég vagyok itt és most, jó nekem itt és most, de ettől függetlenül arra törekszem, hogy jobbá legyek és jobbá tegyem magam körül a világot.

És mivel mostanában sokat filmezek, jöjjön egy mondat egy amerikai szuperprodukcióból, ami megütötte a fülemet és azóta is sokszor eszembe jut és egy kicsit nekem ehhez a témához is kapcsolódik:

„A pénz jön és megy, ezt tudjuk. A legfontosabbak az életben az emberek, akik velünk vannak. Pont itt. Pont most.”