Itt a járványhelyzet. Mindenki otthon van. Együtt a családok. De a „szinglik” most is egyedül. Karantén, egyedül, női szemmel. 

A mai társadalom egyharmada egyszemélyes háztartásokból áll, mi valahogy mégis perifériára szorultunk, néha mintha nem is léteznénk. Párkapcsolat hiányában sokszor ítélnek boldogtalanságra, tartanak szerencsétlennek, vagy egyszerűen csak megbélyegeznek azzal, hogy karrierista vagyok. Feltenném a kérdést, aki egyedül van, az nem hasznos? A másik óriási probléma ezzel kapcsolatban a társadalmi elvárások, akinek nincs élettársa/férje/gyereke, az sokak számára bűnös, elítélendő, sajnálatraméltó. Ja és szégyellnem is kéne magam emiatt. De nem teszem. Most ez a helyzet az életemben és ezt el is fogadom. 

Igen, tudom, hogy nagyon sokan most több gyerekkel online tanulnak otthon, közben Michelin-csillagos éttermeket meghazudtoló ételköltemények kerülnek ki a fazekakból és sütőkből, persze a desszertek sem maradhatnak el és mindemellett még az edzésre is van ideje a családok minden tagjának. Esténként közös családi program, gyerekek és felnőttek együtt, társasjáték, kártya, házimozi. A gyerekekkel való tanuláson kívül- ezek a tevékenységek ugyanúgy az én mindennapjaim részei is. Otthonról dolgozom (több pozícióban is), mosok, főzök, takarítok, boltba járok, edzek, meditálok, kreatívkodom stb. Majdnem minden nap főzök, egy csomó új dolgot kipróbáltam a konyhában, sütöttem sütiket, varrtam saját kezűleg szájmaszkot és még sorolhatnám... 

És ne felejtsük el, hogy nekem nincs ebben segítségem. Senki nem ugrik le a boltba, nem porszívóz fel helyettem, nem viszi le a szemetet. Sokan mondják, hogy az egyedülállóknak könnyű, mert csak saját magukról kell gondoskodniuk. Igen, a mondat második fele igaz, ám ez együtt jár azzal, hogy minden költséget és minden energiát egyedül kell belefektetni az életünkbe. És nem csak az élet anyagi részét viseljük egyedül. Például, ha beteg vagyok, akkor sem csinálja meg helyettem senki a házimunkát és nem főzi meg magát az ebéd sem. Ha a Roxfortba jártam volna, lenne erre esély, de Réka vagyok és nem Hermione, így marad a „mindentmegoldok” hozzáállás. Ugye, nem is olyan könnyű?

De persze ez most nem panaszkodás. Csak azért, hogy ne legyek egyedül, nem megyek bele méltatlan párkapcsolatba, felesleges még több sérülést összeszedni. Ebben a mostani helyzetben persze extrán felbukkanak a negatív érzelmek, a személyes találkozások hiányában néha rámtör, hogy nem tartozom sehova és magányos vagyok. Amikor ez egy kis szomorúságot hoz a napomba, hagyom, hogy átmenjen rajtam, kisírjam magamból és minden mehet tovább. Hiszen sokakkal ellentétben én már nem félek egyedül maradni önmagammal. Szembe merek nézni a félelmeimmel, a problémáimmal, az érzéseimmel és már hajlandó vagyok meghallani a saját belső hangomat, relaxálok meditálok és már nem csak a testemmel, hanem a lelkemmel is foglalkozom, így inkább áldásként tekintek az egyedül töltött időre és azt is tudom, hogy ez az állapot nem tart örökké. Ráadásul úgy érzem, hogyha valaki ezeket a körülményeket, illetve az ezzel járó nyomást kibírja, sőt, helyén tudja kezelni, annak jellemzői az erő, a kitartás és a bátorság.

Ha már szóba került a test és a lélek. Nő vagyok. Férfi nélkül is. Egyedül is. És ez most egy kicsit nehezebb, mint máskor. Nem megyek ki minden nap a lakásból, emiatt nem öltözöm úgy, ahogy egyébként szoktam, nem sminkelek, alapvetően nem töltök annyi időt a tükör előtt, mint szoktam. Az öltözékem nagy százalékban egy rövidnadrág vagy egy melegítő, illetve valami kényelmes póló és pulóver és ha mélyen belegondolok, ez kicsit visszavetette az önbecsülésemet. Így úgy döntöttem, néha belebújok majd valami szép ruhába, csakhogy egy kicsit turbózzam az önbizalmamat és újra elkezdem mindennapi rutinná tenni a tükörgyakorlatot. Aki esetleg nem ismeri, nagyon egyszerű a feladat: Nézz bele a tükörbe, nézz bele a szemedbe és mosolyogj, majd mondd ki: Szeretlek! (És dicsérd meg magad). Elsőre nem túl könnyű, de idővel egyre jobb érzés lesz, csak türelem kell hozzá. Visszatérve a nőiesség témára, sok mindent írhatnék. Nem vagyok bombanő, nem vagyok divatlapba való szépség, Nem nőttem 170 centi fölé, nincs derékig érő leomló hajam, nincsenek óriási körmeim, sokszor smink nélkül létezem, viszont igyekszem törődni a testemmel és a lelkemmel, próbálok odafigyelni magamra és a bennem zajló folyamatokra - amik nőként néha extra önmunkát jelentenek. De úgy érzem, szerethetem magamat még akkor is, ha néha egyszerűen utálok belenézni a tükörbe. És lehetek boldog is, most épp -átmenetileg- egyedül.

És ami a legfontosabb: Intelligens és értelmes vagyok. Van humorom, nem is rossz. Tudok szeretni. Ha valaki kér tőlem, biztos lehet benne, hogy adok. Mindig őszinte vagyok, akkor is, ha tudom, hogy átmenetileg fáj. Mindig meghallgatom, ha valaki ki akar mondani valamit. Mindig van egy kedves szavam. És mindig tudok mosolyogni. Én én vagyok. Karanténban, szabadságban, télen, nyáron, éjjel és nappal, egyedül és kapcsolatban.

Kérdésekkel, észrevételekkel bátran keress valamely elérhetőségemen, illetve a közösségi média oldalakon, Facebook-on illetve Instagram-on.