Elcsépeltnek tűnik a kijelentés, hiszen a csapból is az folyik, hogy fogadd el magad és minden rendben lesz. Ez így is van, de lássuk az én nézőpontomat, az utat, ahogy eljutottam addig, hogy ezt le merem írni. 

A szüleim pedagógusok voltak, négyévesen tanultam meg írni és olvasni, kitűnő tanuló voltam, táncoltam, énekeltem és sportoltam, később pedig zeneiskolába is jártam a suli mellett. Jó voltam. Mindenben. És ebben rendíthetetlenül hittem is.

Egészen 18 éves koromig. Egy fél évvel azelőtt találkoztam életem eddigi leghosszabb kapcsolatának másik tagjával, és majdnem kilenc évig ki is tartottam mellette. Annak ellenére, hogy az utolsó fél évet gyakorlatilag gyógyszerek és pszichológus segítségével vészeltem át, de erről majd később.

A 18. születésnapomon kaptam az első pofont. Szó szerint. Őszinte leszek, nem emlékszem rá, hogy mi volt az oka, de megdöbbentett, bár az érzéseim erősebbek voltak, így nem igazán foglalkoztam vele, igazából gyerek voltam még, azt gondoltam, egy eset, belefér... (jöhetnek a kövek). Nem éreztem, hogy velem van a baj, hiszen tudtam, hogy én elég jó vagyok. Ezután körülbelül két és fél évig minden rendben volt, majd a kapcsolatunk átment valamiféle romantikus thriller-be (néha inkább horrorba). Jöttek a verbális, lelki és fizikai pofonok. Hatalmas féltékenységi produkciók, munkahelyi ellenőrzések, családtagokkal és barátokkal való kommunikáció és kapcsolat korlátozása, amit persze akkor nem vettem észre. Mert én ugye elég jó vagyok és megteszek mindent a kapcsolatunkért.

Évekig ebben voltam, közben elveszítettem az édesanyámat és hibáztattam magam, hogy nem lehettem vele annyit, amennyit ő is és én is, illetve a kapcsolatunk megérdemelt volna. Közben a párkapcsolatomban folyamatosan durvultak a dolgok, erőszak erőszak hátán, egyre kevesebb józan pillanat a másik oldalon. Én pedig dolgoztam, háztartást vezettem, szerettem, ahogy egy jó barátnőhöz illik. Többször hagytam ott mindent, de mindig visszamentem. Hogy miért? Félelemből, sajnálatból? Vagy azért, mert én jó vagyok?

A változás egy fél évvel a nagy lépésem előtt kezdődött, új munkahelyre mentem, ahol sok új embert ismertem meg és egy kicsit kinyílt a világ. Olyanokkal dolgoztam, akik semmit nem tudtak rólam és azért szerettek, aki vagyok, nem azért, mert annak vagyok a barátnője, akinek. A nyitottságommal jöttek az új élmények, az új ismeretségek, az új barátságok. Jöttek azok, akik visszaigazolták, hogy jó vagyok és hogy érdemes hinnem ebben az érzésben. Persze otthon az én saját lábra állásom nem volt túl népszerű, így az addiginál is durvább veszekedések és verekedések jellemezték a mindennapjaimat. Volt olyan, hogy a kés egy centivel a fejem mellett landolt a falban, vagy olyan, hogy sebes nyakkal vagy éppen monoklival és bevérzett szemekkel mentem dolgozni és itt tudatosult bennem először az érzés, hogy biztosan velem van a baj (később persze rájöttem, hogy ezt már sokkal régebben elhitették velem, én pedig csak hagytam magam, hogy igazuk legyen - ezt hívjuk ma a nárcisztikus kapcsolat áldozati szerepének). Nem sokáig volt komfortos az állapot, jött a következő lépés, pszichológushoz mentem és nyugtatókat szedtem, hogy kibírjam a napokat. Így teltek a hetek és egészen egy decemberi reggelig nem éreztem nagy változást. Karácsony előtt öt nappal kiléptem a kapun, elköszöntem munkába menet és belémhasított valami, ami azt mondta, hogy soha többet nem jövök ide vissza. MERT ENNÉL JOBB VAGYOK.

És így is tettem. Kilenc évet hagytam magam mögött és ezzel együtt kilenc év minden emlékét és tárgyait. Nulláról kezdtem új életet, építettem új embert, szereztem új barátokat. Persze az első két hónapban rettegtem a munkából a hazaúton, de megcsináltam és hálás vagyok azoknak, akik már akkor is mellettem álltak. Természetesen emiatt sok minden nem úgy alakult az életemben, ahogy elterveztem, ezután nem sokkal kellett másodszor is otthagynom a fősulit, de ma már merem vállalni a döntésemet és aki egy percig is megítél azért, hogy nincs diploma a kezemben, az nem is ért és szeret igazán. Ezután még egyszer „sikerült” egy olyan kapcsolatba beleugranom, ahol elcsattant egy pofon, viszont ott az első alkalommal meg is szólalt a vészharang és léptem. Nagyot. Akkor már újra tudtam, hogy jó vagyok. 

Nem mellékesen ennek a kapcsolatnak köszönhetem az egyik legjobb barátnőmet, akivel a mai napig emlegetjük, hogy az első találkozásunkkor kidobott a munkahelyéről (valahogy meg kellett ismernünk egymást). De ugye véletlenek nincsenek és ennek már hét éve, azóta gyakorlatilag jóban-rosszban együtt vagyunk és nem csak a barátnőm, hanem a tanítóm is, akinek köszönhetően elkezdtem szépen lassan megismerni és felfedezni magam, így már sok mindenre tudom a magyarázatot a múltamból. És ő az, aki úgy fogad el, ahogy vagyok, mert tudja, hogy jó vagyok és sikerült belőlem kiűznie a méltatlanság és érdemtelenség érzését.

Sok önmunka van az utóbbi éveimben és még nagyon sok olyan érzés és szituáció van, amin dolgoznom kell, de ha akkor azt a lépést nem teszem meg, ma már lehet, hogy nem is élnék. Ki tudja? Valószínűleg nem is kell tudnom, mert más utat választottam. Kaptam (vagy adtam magamnak) egy új esélyt, egy lehetőséget arra, hogy saját magamnak újra el tudjam hinni, hogy JÓ VAGYOK. PONT. 

Kérdésekkel, észrevételekkel bátran keress valamely elérhetőségemen, illetve a közösségi média oldalakon, Facebook-on illetve Instagram-on.