Már az ébredésnél éreztem, tudtam, hogy nem ez lesz a karantén legboldogabb napja. Be is igazolódott a magamnak tett felvetésem, de estére elmúlt. Túléltem, és most hálás vagyok, íme a napom és ami segített nulláról százra gyorsulni -a naptár szerint is- bolondok napján.

Amikor ránéztem reggel az órára ébredés után és megláttam, hogy háromnegyed nyolc van, tudtam, hogy valami nem stimmel a mai nappal. Átaludtam a hét órakor kezdődő élő meditációt (de legalább megcsináltam utána) és már itt tele voltam feszültséggel, amit a fél órás medi csak egy kicsit enyhített. Rutinos versenyzőként gondoltam, egy hosszú, forró zuhany majd jót tesz, a nyomasztó fejfájás el is múlt tőle., se több, se kevesebb.  

Olyan érzésem volt hogy le kell magamat foglalni, biztos nem csak én vagyok így ezzel, ez az, amikor „csinálhatnékom” van - folyamatosan azt kerestem, hogy mi hiányzik, mi nem jó. Így nagy gondot fordítottam már a reggelire is, zabkását főztem többféle gyümölccsel, hogy egy kicsit pepecselni kelljen vele, narancsot pucoltam, szemenként mostam meg az áfonyát és még a mazsolát is egyesével tettem bele, de így is -evéssel együtt- összesen negyven percet vett el az életemből. Sugárhajtású gépnek éreztem magam az idő csigalassúságához képest.

Mondván, úgyis kuka a nap, tudtam, hogy nem lesz termékeny munka-szempontból (jó, hogy nem hajt a tatár), elkezdtem filmet keresni. Szembejött az Armageddon, ó, miért ne? Az idén már 22 (!!!) éves hollywood-i sikerprodukció úgyis földetmegmentős, hősös, szerelembeteljesülős, pont olyan, amire most sokan vágyunk. Sokadszor láttam, tudtam, mire számítsak, kellett egy kis ’nyálas’ rész most a hangulatomhoz, meg persze arra is szükségem volt, hogy tudjam, ha egy Texas-méretű meteortól meg lehet menteni a bolygónkat (tudom, hogy nem igaz a történet, még mielőtt bárki teljesen hülyének nézne), akkor egy vírus sem bánik el velünk. Nem mintha rettegnék ettől a mostani helyzettől, de azért mégis jó azt érezni, hogy minden rendben lesz. Szokásos módon az utolsó húsz percet végigsírtam, amitől meglepő módon kicsit megkönnyebbültem, körülbelül tíz percre.

Az ebédkészítést is elhúztam amennyire lehet, direkt olyan kaját választottam, ami mellett álldogálni kell, hogy egy percre se érezzem magam haszontalannak, így újabb értékes órákat töltöttem el magammal, csiszolva közben a főzőtudományomat. Ebéd közben elkezdtem TED előadásokat nézni – amik ismét egy kicsit emeltek a hangulatomon, Hajnóczy Soma a csodákról, Risztov Éva pedig az újrakezdésről beszélt és kezdtem elhinni, hogy minden lehetséges. Ennek ellenére még mindig volt bennem némi tettvágy és feszültség, jöhetett a következő kihívás: én, aki nem vagyok konyhatündér, nekiláttam csatatérré változtatni a konyhát és -életemben először- glutén- és tejmentes kakaós csigát sütöttem. Újabb két óra pipa, ráadásul annyira jó lett, hogy a felét megettem, a másik felét pedig odaígértem a barátnőmnek.

Íme, Hajnóczy Soma csoda-videója, érdemes megnézni egy kis nézőpontváltásért:

Ezután szükségem volt egy kis friss levegőre, de nem akartam lemenni az utcára, kinyitottam a nappaliban az ajtót és kiültem a korláthoz, majd hirtelen ötlettől vezérelve kivettem a fiókból két buborékfújót és az összeset kifújtam. Tele volt a levegő színes gömbökkel körülöttem és miközben „játszottam”, arra gondoltam, hogy mennyire szeretem ezeket a buborékokat és milyen jó lenne, ha küldhetnénk velük üzeneteket azoknak, akiket szeretünk – na itt egy kicsit éreztem, hogy ez a nap szörnyű és meg fogok bolondulni, de aztán elhessegettem magamtól a gondolatot.

Hamar este lett, hiába éreztem, hogy szenvedek. A hetes meditáció elején jött is a megértés a mai napra: nehéz energiák, nehéz átállás, a téma pedig a miért vagyok hálás és hogyan tudok nem a hiánytérből táplálkozni. Rá kellett néznem, hogy mi az, ami hiányzik és mennyi minden van, amiért hálás lehetek – és akkor rájöttem, hogy gyakorlatilag egész nap ez munkálkodott bennem. Persze, van olyan dolog, ami épp fizikailag nincs jelen az életemben. Hiszen hiányoznak az ölelések, az érintések, a beszélgetések, a kacsintások, a nevetések, de most meg kell tanulnunk úgy közel lenni a szeretteinkhez, a barátainkhoz, hogy közben távol vagyunk tőlük. A szeretet attól még megvan, ha valahol most nincs, legyünk őszinték, akkor ott eddig sem volt. Így ismét a hála érzése volt a tanulnivaló, a meditáció után elsőként azt szedtem össze, hogy a mai „rossz” napban mi is volt az, amit megköszönhetek.

Hálalista - április 1. 

• A technikának és az internetnek köszönhetően a reggeli elalvás miatt elszalasztott meditációt meg tudtam csinálni később. Egyébként azért is hálás lehetek, hogy addig aludtam, amíg akartam.
• Nagyon finom reggelit csináltam, friss gyümölcsökkel és az ebédem is elég táplálóra és egészségesre sikeredett, a mentes csigáról nem is beszélve, így hálás vagyok azért, hogy olyat ehetek, ami táplál, a javamra válik és mindig tele van a hűtőm.
• Modern világunknak köszönhetően több száz (ha nem több ezer) film és előadás között lehet böngészni és megnézni bármit, így a mai mozizásért és tanulásért is köszönetet kell mondanom.
• Hálás vagyok az esti meditációért, ami ráébresztett, hogy mennyi mindenem van és hogy néha ezt mennyire nem értékelem vagy észre sem veszem.
• Ma nem sok mindenkivel beszéltem, de hálás vagyok: Noéminek, hogy ma többször is megdicsért; Petinek, hogy egy órát Facetime-oztunk és feldobta a napomat; Zsófinak, hogy elkunyerálta a kakaós csigahalom felét; Mártinak és az egész csoportnak a meditációért és a felismerésekért; Encinek, hogy Csenge imádnivaló videóját átküldte. 

Végül, de nem utolsó sorban magamnak is hálás vagyok, hogy ezt a mai napot megéltem, így, ahogy és hogy rájöttem, hogy igazából nem minden rossz, ami annak látszik és valójában minden, de minden lehetséges.

tulelonap-halas-zarassKérdésekkel, észrevételekkel bátran keress valamely elérhetőségemen, illetve a közösségi média oldalakon, Facebook-on illetve Instagram-on.